2014. augusztus 29., péntek

A remegés


Ez most komolyan nem átvitt értelem. A remegés borzasztó. Főleg, ha elég gyakran rád tör. Szinte minden nap, de jobb esetben csak hetente. Ilyenkor folyton remeg a kezem és még a bögrémet sem tudom rendesen megfogni.
Először a nyár közepén jött rám, amikor anyuval takarítottunk. Ijesztő volt. Elmúlt már majdnem fél három és rám tört. Csak úgy. minden előjel nélkül. Anyu nagyon megijedt, én meg röhögtem az egészen. Utána ettem és elmúlt. Persze csak később derült ki, hogy ez is PCO tüntet. Amikor leugrik a vérnyomás, akkor megjelenik a remegés.
Előre félek, hogy hogyan fogok az egyetemen jegyzetelni. Ki kell találnom valamit, mert remegő kézzel nem lehet jegyzetelni... illetve igen, de akkor a vizsgaidőszakom arra fog elmenni, hogy silabizáljam az írásom.

Leginkább titkolom. Ha rám tör, akkor nem megyek anyu közelébe, mert megijed. És mindig pánikól, hogy "te ó ég, ez nem normális!". Persze ezt én is tudom. Érdekes, hogy leginkább a jobb kezem remeg, de szerintem csak azért, mert jobb kezes vagyok. 
A bosszantó az, hogy ilyenkor nem lehet mit csinálni. Az embernek várnia kell, mert sem egy tollat, sem egy ceruzát, de még egy poharat sem tud rendesen megtartani.

A kutyám azért értékeli, amikor a pocakját simogatom ;)

RosaBella

2014. augusztus 21., csütörtök

A szavakról

A szavak... Azt mondják romboló és építő erejük is lehet. Azt hiszem mindenki megtapasztalta már mind a kettőt életében. Amikor az ember bemegy az iskolába és kicsúfolják a szemüvege miatt vagy mert kicsit másabb, mint az átlagos. Amikor kiközösítik és csúfolják, sokszor egy életen át. De aztán a kisdiák hazamegy és édesanya megvigasztalja, hogy hogy ő sokkal többet ér, mint azok, akik csúfolják. És mennyire igaz!

Nem vagyok sem író, sem költő. Nem tudok a szavakkal művészien bánni és a tollam sem pereg úgy a papíron, mint másnak az ecsete a festővásznon. Abban viszont biztos vagyok, hogy egyes szavak nagyon felemelőek tudnak lenni és az ember lelkében szárnyra kelni. Amikor az orvosom közölte a diagnózist nem tudtam elhinni. Alig néhány perccel előtte még abban reménykedtem, hogy egy szimpla hormonális elváltozás, amit egy gyógyszerrel helyre lehet hozni. Tévedtem. 
Ez egy éltre szól. Az egész életemre. 
Senki nem mondott nekem semmit. Sem biztatót, sem sajnálkozót. Ennek egyik oka, hogy édesanyámon kívül más nem tudja. A barátnőim azt is vegyesen fogadták, amikor két éve kiderült, hogy találtak egy jóindulatú daganatot a mellemben és ki kell operálni. Ezt már nem tudom, hogyan fogadnák. Szerencsére még van időm gondolkodni a tálaláson, mert mindenki elutazott. 

Talán nincsenek megfelelő szavak. De talán nem is kell. A szavak ősi eredetűek és általuk bármit meg lehet értetni a másik emberrel. Van azonban más ami sokkal régebbi és nemzetközibb. Amit nem befolyásol a nyelvtan vagy a helyesírás, nem kell odafigyelni a versritmusra, és nincsenek lábjegyzetek sem: az emberi gesztusok.
Egy ölelés, vagy vállon veregetés, felér ezer szép szóval.

RosaBella

2014. augusztus 20., szerda

Dear . . . !

Próbálok szellemes lenni. Igyekszem. Jelenleg kicsit kikészültem, de meg kell barátkoznom a dologgal.
Néhány napja tudtam meg, hogy PCOS (policisztás ovárium szindróma) betegségem van. Egyenlőre nem tudom kezelni a helyzetet, sőt leginkább sehogyan nem tudom kezelni a helyzetet. Mert ez nem gyógyítható, de kezelhető. De az én esetemben ez nehéz. Az életemnek 180 fokos fordulatot kéne venni, amire nem vagyok felkészülve. És valahogy 22 évesen nehéz azzal szembesülni, nőként, hogy a gyermekvállalási esélyeim jóval kisebbek az egészséges nőkénél. 

Kevésnek érzem magam. Ennyire még sohasem éreztem magam megijedtnek. FÉLEK.
FÉLEK, hogy cukorbeteg leszek.
FÉLEK, hogy nem tudok, majd gyermeket szülni.
FÉLEK, hogy nem tudok lefogyni.
FÉLEK, hogy találnak egy újabb daganatot a mellemben.
FÉLEK, hogy nem leszek elég jó így egyik férfinak sem.
FÉLEK. . .
"Csak amikor elég sötét van, látod meg a csillagokat." (M. L. K.)

RosaBella